Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.

A kutyák a legfantasztikusabb lények a világon, legalábbis szerintem...

Régen fehér volt a kutyasulis pólónk, és az ebek pontosan tudták, ha abban jövök le reggel, akkor megyünk. Sokáig azt hittem, megtanulták, hogy az a kutyázós ruha. Aztán megjöttek az új típusú pólók és rá kellett jönnöm, hogy hibás az elméletem. Tudják, hogy milyen nap van, hogy jönnek-e ők is. Függetlenül attól, hogy hétköznap van vagy hétvége, hajnal vagy kora délután. Azt hiszem, valahogy megérzik.

Ha a boxokat bepakolom az autóba, már lelkes nyüszítés kísér, alig várják, hogy menjünk. Mindegyik villámgyorsan ugrik a helyére. Latte és Melange általában együtt utaznak, Dotnak külön része van. Útközben csönd van, szigorú vagyok, ha Latte mégis magyarázni kezd, elég egy „csönd, vezetek” és hagynak is koncentrálni.

Amikor megérkezünk egy versenyre, kiviszem őket sétálni, ha sokat jöttünk, vagy előre veszem a regisztrációt, és csak utána jön a séta. Igyekszem előre felkészülni a menetrendből. Szeretem tudni, melyik pályán, hány órakor vagyok, persze három kutya mellett szükség is van rá, hogy mindig fel tudjak készülni a futamra. Általában előző nap kiírom magamnak, és megtanulom. Fontos, hogy melyik kutyára járom be a pályát, hiszen mindhármukat egy kicsit másképp kell felvezetni. A futam előtt szeretek csak velük foglalkozni. Azt az egyet veszem ki, aki jön, vele sétálok egy rövidet, aztán bemelegítünk. Mire a pályára fölmegyek, már egymásra hangolódtunk. Amikor leültetem az első akadály elé a kutyát, megszűnik a külvilág. Nem hallok, nem érzékelek semmit. Csak a kutya van, a pálya, meg én. Egy jó futam alatt olyan gyorsan zajlik minden, sokszor vissza se tudom idézni, mit csináltam. Ezért jó videóra venni, hogy később vissza tudjam nézni. Itt tenném hozzá, hogy felbecsülhetetlen, hogy a csapattársak mindenben segítenek. Legyen szó videófelvételről, bíztatásról, vagy a játék/jutalom átviteléről a célba, mindig számíthatok rájuk.

Maga a futam az egyik legjobb „pillanat”. Ilyenkor megszűnik az időérzékem, csak benne vagyok a pályában, igyekszem odaérni a pontokhoz, amiket a bejáráskor megjegyeztem, és eközben a kutyával teljesen együttműködni.

A másik kedvenc pillanatom, amikor elhagyjuk a pályát és megdicsérem őket. Mert akkor annyira büszkék magukra, tudják, hogy jól csinálták. Dot például kihúzza magát, és az elmaradhatatlan labdájával a szájában peckesen sétál a póráz végén. A legfontosabb, hogy ha ők figyeltek rám, akkor jár a dicséret, függetlenül az eredménytől. Például: Melu megijedt a pallótól, hintának nézte. Háromszor leugrott, ezzel kizártak. Megfogtam, segítettem neki felmenni, míg végül rájött, hogy tényleg palló és végig ment rajta. Kizártak, de én nagyon büszke voltam rá, hiszen a végén teljesítette a feladatot.

Ha dobogós helyet szerzünk, mindig viszem magammal őket is. Hiszen együtt hoztuk össze. Igaz, eddigi tapasztalataim alapján a dobogó a legkevésbé se érdekli őket, de akkor is ott a helyük.

Juhász Zsófi